Kiút a szigetről
Ági az édesanyját veszítette el pár hónappal ezelőtt. Azért keresett fel, mert úgy érezte, nem normálisak az érzései, a tettei, biztosan baj van vele.
Kb. egy éve költözött haza az ország másik végéből, hogy az édesanyját ápolja, aki krónikus betegségben szenvedett. Úgy érezte, ezt kell tennie, megteheti, hiszen egyedül él, saját családja még nincsen. Aztán a szülői házban ragadt, mert az idős asszony állapota egyre romlott, és lassan 24 órás felügyeletre volt szüksége. Egyre gyakrabban került kórházba, fokozatosan romlott a fizikai, aztán már a mentális állapota is. Lassan elmaradtak a beszélgetések, csak a fizikai gondoskodás, az érintések maradtak számukra, és a csendes órák, amikor Ági az ágy melletti karosszékben ülve simogatta anyukája kezét.
Hosszú hónapok teltek el ebben az egyre csöndesedő, egyre inkább elszigetelt világban, ahol meghittség, gondoskodó szeretet hömpölyögte be a mindennapokat, ugyanakkor fájdalom, és félelem is vegyült ebbe a békés légkörbe. Egyre közeledett az elmúlás, míg végül elérkezett az idő, anyának át kellett kelnie a nagy folyón oda, ahonnan nincs visszaút.
Ági most, több hónap gyászolás után úgy érzi, a legnehezebb az számára, hogy bent ragadt a csöndben, ebben az elszigetelt világban, ami még most is biztonságot ad. A "normális" életbe, a nyüzsgésbe, a hétköznapi kapcsolataihoz való visszatérés távolinak, és ijesztőnek tűnik. Szerencsére olyan munkája van, amit bárhonnan végezhet, és ez most nagyon jól jön, mert nem kell alkalmazkodnia a kollégákhoz. Akár egész nap egyedül lehet, ha erre van szüksége, ha elgyengül, vagy sírhatnékja van, nyugodtan megteheti.
----
Fontos, hogy aki átéli a veszteséget, kicsit vagy nagyon elszigeteltnek érezheti magát. A beteg hozzátartozó ápolása, kísérése egyedülálló megtapasztalás, amelynek jó részét nagyon nehéz, vagy nem is lehet megosztani másokkal. A leépülés, a szenvedés látványa, átélése mély nyomokat hagy, az együtt töltött idő fájdalmasan szép eseményeinek megtapasztalása pedig különleges, téren és időn kívüli élmény érzését hozhatja. Innen visszatérni a normál kerékvágásba valóban nehéz tud lenni.
A gyász folyamatában elő szokott jönni majdnem mindenkinél, hogy biztosan nem normális, amit érzek. Talán akkor merül fel először ez a kérdés, amikor a gyászmunka egy fázisának határához érünk. Megérik a gondolat, hogy itt az ideje változtatni. És ez tulajdonképpen jó. Ági a sok-sok hónap "bezártság" után, most lassan kinyílik, és képes lesz újra kapcsolódni a családjához, a barátaihoz. A bizonytalansága abból fakad, hogy nem biztos benne, hogy valóban készen áll -e már, illetve hogy hogyan csinálja az élete újraindítását.
Mindenki másképp gyászol, de vannak hasonló megélések, fázisok, amiken átmegyünk. Ha minősítjük magunkat, normális és nem normális kategóriákban gondolkodunk, a saját helyzetünket, megküzdésünket nehezítjük meg. Amikor Ágiban megszületett a felismerés, hogy ez az ő saját gyászfolyamata, hogy a fokozatos, és önként vállalt magányból, melyet édesanyjáról való gondoskodással vállalt fel, ugyanúgy fokozatosan tud visszatérni, meg tudta engedni magának, hogy ne sürgesse a visszatérést. Ugyanakkor elkezdett tervezni: mi legyen az édesanyja holmijaival, a házzal, és hogy legyen az élete anya nélkül. Ez vezeti el őt az új világába, ahol a vesztesége ajándékaival gazdagodva élheti tovább a felnőtt életét.