A hallgatás rút gyermekei

Van Szabó Magdától egy idézet, mely rendszeresen felbukkan a facebookon. Lehet, hogy ismered: "Beszélni kell, mert a hallgatásnak egész fészekalja rút, fekete kisgyereke születik: a félreértés, a sértődés, a megbántott önérzet, a kétely." 

Egy picit tovább gondoltam, illetve el is kanyarodtak a gondolataim egy másik irányba: mi a helyzet a saját belső párbeszédeiddel, az önmagadra figyeléssel, a tested, és a lelked által küldött jelekkel? Hogyan, mennyire figyelsz befelé? Mersz -e szembenézni a lelked mélyén szunnyadó, vagy éppen viharosan dúló érzelmeiddel? És mit kezdesz velük? Ha nem, vagy csak részben veszed figyelembe a saját rossz érzéseid, szükségleteid, az önmagaddal való viszonyban is rút, fekete kisgyerekek születnek: a szorongás, a testi tünetek, az önértékelési gondok, a bűntudat. 

Mostanában vissza-visszatérő, hogy a klienseimnél az első beszélgetésekben jön egy felismerés: milyen jó lett volna, ha akkor tudtam, mertem volna segítséget kérni, most lehet, hogy nem tartanék/tartanánk itt. És itt jön a történet, hogy már 3, 5, 15 (!) éve is probléma volt, hogy rossz érzés volt, hogy nem tudtam vele mit kezdeni. 

Ez egy feladat. Az élet egyik fontos felismerése: a felnőtt létben felelősséget kell vállalnod. Először magadért, aztán azokért, akikért felelősséget vállaltál. Fontos a sorrend! Mert szeretve gondoskodni az tud, aki saját magáról is szeretve, elfogadással gondoskodik. Ez bizony sokszor fájdalmas. De a fájdalom, a szembenézés segít a valóságban maradni. Kibogozni a kuszaságot a lelkedben, feldolgozni a traumákat, és begyógyítani a sebeket, majd tovább lépni, élni, szeretni. Elcsitítani, és megszelídíteni a rút, fekete kisgyerekeket a lelkedben.